Kína és a külvilág

Kína nagyhatalmi törekvéseinek ideológiai előzményei egészen az ókorra nyúlnak vissza. „Az ókori kínai földrajzi felfogás a világot egyre bővülő négyzetekként képzelte el, középen az uralkodói birtokkal, amelyet a fejedelmek birtokai határoltak, majd azokon kívül a pacifikált vidékek, a szövetséges barbárok földjei és legkívül a civilizálatlan barbárok területei feküdtek.”[1] Ez az ókorban kialakult sajátos világkép évezredekig meghatározta a kínai gondolkodásmódot, és kétpólusúvá osztotta a világot, amelynek egyik pólusát az egyetlen művelt civilizáció, Kína jelentette, a másikat pedig a civilizálatlan barbár népek.

A dinasztiák korában a külvilág léte már erősebben megjelent a kínai gondolkodásban, mégis az uralkodó felfogás nem változott. A császárok hol nyitottak, hol bezárkóztak a külvilág elől, de mindig saját területüket tartották a legfontosabbnak.

1949-től, a Kínai Népköztársaság megalakulásától kezdve újfent előtérbe kerültek a nagyhatalmi törekvések. A kommunista hatalomátvételt követő évtizedben, 1958-ban megkezdődött a „nagy ugrás” politikája, melynek hátterében az elmaradott Kína politikai-gazdasági megerősítése állt. Az 1966-os „kulturális forradalom” célja egy erős, központosított hatalom létrehozása volt, amelyet az értelmiség eltávolításával, a szélsőségek tudatos megszüntetésével próbáltak véghezvinni. Mao uralma alatt a kínai kommunista párt tudatosan befelé forduló politikát folytatott, amely belső átalakítással próbálta elérni Kína nagyságának növekedését.

„1978-ban, Deng Xiao Ping úgy indítottal el Kínában a reformokat és a nyitás politikáját, hogy felszólította a népet, szabadítsák fel elméjüket.”[2] Teng hatalomra kerülésével a nagyhatalmi törekvések egy diplomatikusabb, inkább a kompromisszumra és jó külkapcsolatokra építő jellege jelent meg. Megkezdődött a „nyitás politikája” és Teng rövid időn belül külföldön is hatalmas ismertségre tett szert. Deng Xiao Ping intézkedéseivel egyenes utat teremtett ahhoz, hogy Kína bekapcsolódjon és ismertté váljon a nemzetközi életben, valamint megteremtette a globális nagyhatalom kialakulásának feltételeit.

„Kína továbbra is nagy örömmel használja ki a globalizáció adta lehetőségeket, mert az elmúl évtizedekben több hasznot húzott a nyitott globális gazdaságból, mint más országok. Kína szemszögéből a globalizáció egy játék, amelyben nyerhet.”[3] – írja Susan L. Shirk 2007-ben és valóban beigazolódni látszik állítása.

Ma már Kína a világ elsődleges exportőre, és a vásárló erő paritás tekintetében Amerika után a második helyet foglalja el, megelőzve Japánt. Ő birtokolja az amerikai államkötvények nagy hányadát, és bár 2009-ben, hosszú évek óta először a válság hatására történő gazdasági visszaesésnek köszönhetően csökkent a külföldi kereslet a kínai export iránt, 2010-re mégis 10%-os GDP növekedést produkált maga mögé utasítva más fejlett országokat.[5] Kína minden tekintetben globális nagyhatalommá nőtte ki magát, amit nemcsak nemzetközi szerepvállalása és kötelezettségei mutatnak, hanem gazdasági, katonai erőfölénye és globális politikai befolyása.

---

[1] Dawson Raymond: A kínai civilizáció 72.o

[2] Robert Lawrence Kuhn: How China’s Leader Think. John Wiley & Sons (Asia) Pte. Ltd., Singapore, 130.o

[3] Susan L. Shirk: China: Fragile Superpower. Oxford University Press, New York, 2007. 19.o

[4] CIA honlapja: https://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/geos/ch.html (utolsó frissítés: 2011.03.08.)

---